Hat perc

Sziasztok! Ez egy mindentől független, nem fandomban íródott, tíz híján négyszáz szavas novella. Jó szórakozást hozzá.

******

A digitális óra hajnali hármat mutat. Körülöttem, a szobámban minden csendes, csak egy-egy kutya ugat fel néha a szomszédos kertekben, Alíz, a rottweilerem szinte soha. Ő is már lassan öt éves. Hogy telik az idő! Mintha csak tegnap lett volna, hogy az emeletes társasházból végre kiszabadultunk, én, a szüleim, és az öcsém. Furcsa belegondolni, hogy mindjárt nagykorú vagyok…

Három óra egy perc. A gondolataim össze-vissza cikáznak, aludni továbbra sem tudok. Holnap iskola, megkezdem a tizedik tanévemet – ami valójában a tizenegyedik, csak a nulladikkal kezdtem a gimnáziumot. Nem is igazán értem, az én hozzáállásommal hogyan jutottam el idáig, hiszen sosem tanultam. Csak ültem az órákon, és ami megmaradt a fejemben, az megmaradt, ami nem, az nem. Nem tanultam soha.

Három óra kettő. Igazán aludni kéne már, de továbbra sem vagyok képes lehunyni a szemeim. Az agyam pörög, mintha legalább két kávét megittam volna. Jaj, de finom is az a kávé! A fekete, keserű ital, ami frissen végigégeti a torkomat… Igazán felemelő és inspiráló tud lenni. Nem véletlenül van az, hogy ha leülök írni, azt mindig egy bögre kávé társaságában teszem.

Három óra három. Ahelyett, hogy itt számolom a perceket, lehet, hogy értelmesebb elfoglaltság lenne elővenni egy könyvet. Vagy bekapcsolni a számítógépet. Nem ártana haladni az új fejezettel sem, hiszen a blogom olvasói már várják. Vagy mondjuk aludni, mert nemsokára kelni kell, indulni az iskolába, visszaülni a padba. Lehet, hogy azért nem tudok még csak elszundítani sem, mert izgatott vagyok? Ugyan már, az nem rám vallana.

Három óra négy. Kitakarózom, felkelek az ágyból, felkapcsolom az olvasólámpát. Előkapom a füzetem és egy tollat, leülök az íróasztalom elé.  Írni kezdek.

„ – Ha már meghaltál, halott is maradhattál volna – morogta Dávid, miközben pisztolyt fogott volt legjobb barátjára. Dühös volt, veszettül dühös, azonban még ennek ellenére sem akart elhamarkodottan cselekedni.”

Három óra öt. Leteszem a tollat, ennyi volt az írásból. Nem jön az ihlet, nem tudok mit hozzáfűzni, és ez iszonyatosan zavar. Mintha az eddigi gondolataim fonalát elvágták volna, nem jut semmi az eszembe. Lekapcsolom a lámpát, visszafekszem az ágyba, lehunyom a szemem. A takarót nem terítem magamra, ebben a melegben semmi értelme. A hűvös falhoz nyomom a lábaimat, kezdek elálmosodni.

Három óra hat – talán. Már nem figyelem az órát. Holnap le kell adnom a bizonyítványom, csak itthon ne felejtsem. Elfelejtettem lekapcsolni a villanyt a konyhában. Mindegy, én már fel nem kelek. Apa úgyis mindjárt felébred… 

Csak tégy úgy... /Shadowhunters OS/

  - Nem tudnál kicsit lekopni? De tényleg, kezd elegem lenni abból, hogy folyton a nyakamon vagy, nem hagysz levegőt, és reggeltől hajnalig a képedet kell bámulnom – Simon dühösen, idegesen, és talán egy kicsit sértődötten vágta a klán vezér arcába a szavakat. Őt vádolta az átváltozása miatt, és azért, hogy többet nem találkozhat Claryvel – legalábbis nappal nem -, hogy ezzel önként Jace karjaiba lökte a lányt, hogy az édesanyját soha többé nem láthatja, és hogy örökké Raphael mellett kell maradnia.

 - Mondd csak, mit szólnál hozzá, ha előbb lenyugodnál, és táplálkoznál? Semmi kedvem egy éhes, fiatal kölyökkel vitatkozni – felelte teljesen nyugodtan az idősebb a másik kirohanására, mire Simon elviharzott. A cselekedetei még az új vámpírokhoz képest is ésszerűtlenek voltak, bár tekintve, hogy először emberként tért vissza önállóan a Dumort Hotelba, valószínűleg ezen nincs miért csodálkozni.

- Önfejű kölyök – sóhajtotta a klán vezér lemondóan, majd a fiatalabb után iramodott.

Megígérte a Fairchild-lánynak, hogy vigyáz a fiúra, ezért tartania kellett magát az adott szavához, bár kezdte úgy érezni, mintha túlvállalta volna magát ezzel. Így a helyzet olyannak tűnt számára, mintha rábíztak volna tíz kiskutyát, hogy figyeljen rájuk, adjon nekik enni, simogassa őket, és még egy csomó mindent tegyen velük. És ezzel is csak egy baja lenne: utálja a kutyákat. Simon Lewis pedig számára pontosan olyan volt, min egy idegesítő vakarcs.

Viszont mégis az volt a legfurcsább, hogy nem csak Clarissa miatt viselte gondját az újoncnak. Vagyis, először igen, azt tette, amire megesküdött, mégis… Felelősséget érzett, és nem csak az adott szava miatt. Még önmagának sem igen merte beismerni, de vonzódott az újonchoz.

            Simon nem tudta, hová kéne mennie. Clarynek a közelébe sem kerülhetett, félt, hogy bántaná. Ugyanez a családjával. Az édesanyja és a nővére is veszélybe kerülnének az új, vámpír énjétől. De akkor mégis hová mehetne? Vissza a Dumortba? Azok után, hogy sértődötten elviharzott, és amiket Raphael fejéhez vágott, nem valószínű, hogy szívesen látnák. Szóval egyvalaki maradt: Luke.

Így ház az ifjú vámpír elindult abba a bizonyos kínai büfébe, hogy találkozzon egy vérfarkassal.

            Már nem járt messze, nyugodtam sétálgatott a kihalt utcában, amikor meghallott egy nagyon ismerős, mély hangot a háta mögül.

 - Én a helyedben nem tenném, hacsak nem öngyilkossági akcióra készülsz. – A Lewis-fiú beleborzongott az érzésbe, amelyet a másik váltott ki belőle. A szavak mögött nyíltan érezni lehetett egy bizonyos szenvedély, amelyet a fiatalabb képtelen volt beazonosítani, a düh és az izgatottság furcsa keverékét.

Nem fordult hátra, hogy az újdonsült társasága szemébe nézhessen. A háta közepére sem kívánta a vámpír jelenlétét, így csak továbbsétált, mintha meg sem hallotta volna. A szemét lesütötte, azonban pont ez volt az oka annak, hogy pár másodperc múlva tulajdonképpen a klánvezér erős, szorító karjaiban találta magát.

 - Te mi a szart csinálsz? – próbálta kirántani magát Simon, azonban Raphael nem hagyta. Az egykor szemüveges srác a másik közelségétől hirtelen gombócot érzett a torkában és a gyomrában egyaránt, és mintha kellemetlenkedő pillangók repdestek volna a hasában. Ha még mindig ember lett volna, valószínűleg a jelenlegi tejfehér színe jobban hasonlított volna a rákvörösre, a szíve pedig kétszer olyan gyorsan vert volna. Azonban a felesleges izgatottságok és az emberség ideje elmúlt, így zavarát csak riadt tekintete, és nehéz nyelése fejezte ki, és mutatta meg magát az idősebb vámpírnak.

 - Megakadályozom, hogy megszökj, és visszaviszlek a Dumortba. Miért, mire gondoltál? – A klánvezér nyíltan játszadozott, noha alanyának ez szinte fel sem tűnt. Valójában fogalma sem volt róla, hogy mit csinál, csak kimondta azokat a szavakat, amelyek eszébe jutottak, és tette, amit már rég nem dobogó szíve diktált. Ölbe kapta az újoncot és villámgyorsan a hotelben találták magukat. Raphael hálószobájában.

            Nem igazán tudta, mikor kezdett el érezni bármit is a másik iránt, de ezek a cselekedetek fokozatosan felszínre hozták benne az érző szívű, romantikus Simont. Mintha most lépett volna be abba a bizonyos kamaszkorba, amelyről az anyja beszélt neki mindig; a tomboló hormonok, hogy olyan személyekre vágyik, akikről sosem gondolta volna, hogy így lesz.

A következő pillanatban mindketten csak azt vették észre, hogy az ajkuk a másikéhoz simul, és lassú táncot járnak. Nem ellenkeztek, csak tették, amit az ösztöneik diktáltak. Percek múlva váltak csak el, de a fiatalabb zavarában elfordította a fejét, nem nézett a vámpír csillogó szemeibe.

 - Tudod… Ez nem tereli el a figyelmem arról, hogy ismételten elszakítottad egy kabátomat – mondta szemrehányóan, mégis kedvesen mosolyogva Raphael, mire Simon elnevette magát, és szikrázó tekintettel nézett a másik játékos íriszeibe.

 - Csak tégy úgy, mintha nem vetted volna észre, jó? 

Béküljünk! ~ Shadowhunters One Shots ~

 – A fenébe is, fogd már fel, hogy csak kötelességből tettem! Csak azért, hogy átvehessem az Intézet vezetését, és… – Alec hangja kezdett kiabálásból könyörgéssé válni, ahogy a felé sem néző Magnushoz beszélt.

 – És mi? Menjek vissza hozzád? Elválsz Lydiától, és boldogan élünk, amíg meg nem halsz? Tudod, Alec, nem azért vagyok dühös, mert megházasodtál. Nem is az a problémám, hogy egy nővel. Az a baj, hogy tulajdonképpen az érzéseimmel együtt elküldtél a francba, figyelembe sem véve engem. Na, nem mintha ez neked bármit is számítana, tekintve, hogy most, hogy megkaptad a vágyva vágyott hatalmad idejöttél könyörögni. – A boszorkánymester ridegen mondta az árnyvadász szemeibe az igazat, noha azok a gyönyörű kék szemek ismételten megbabonázták, mint ezelőtt annyiszor. Azonban a történteken nem tudott túllépni, nem tudta ép ésszel feldolgozni, hogy egy flancos pozíció többet ér a Lightwood-fiú számára, mint ő.

 – Azt legalább hagynád, hogy végigmondjam, amit akarok, vagy eljátszod még párszor a hisztis libát, Magnus? – forgatta meg a szemeit a Alec, miközben ajkaira mosoly kúszott. Jól szórakozott azon a tényen, hogy a boszorkánymester így kiakadt a házasságán, valamint láthatóan féltékeny volt és sértett.

 – Te… Most komolyan hisztis libának neveztél? – kérdezett vissza a férfi, hangjából szinte áramlott a düh és a fenyegetés. Alec vigyorogva bólintott. Vagy nem fogta fel a helyzetét, vagy a célja ténylegesen a másik felhergelése volt. – Alexander!

 – Na tessék, már nem is foglalkozol a házasságommal! Tudod mit? Visszaszívom, és béküljünk ki! – Alec tudta, mivel vegye le a lábáról Magnust. Ismert minden apró fortélyt, hogyan tudja kibékíteni őt, még ha meg is házasodik: csak el kell terelni a figyelmét. – És tudod mit? Még egy italra is maradok. Talán többre is.

A mosoly, mely a kékszemű ajkain felbukkant, egyszerűen megbabonázta az alvilágit. Szavainak hallatán felsóhajtott, és neki is szájára kúszott egy vigyor.

 - Menthetetlen vagy, Alexander Lightwood. Menthetetlenül idióta.

Mérhetetlenül Kegyetlen ~Élni~

Úgy érzed belefáradtál. Mindenbe. Az életbe. Úgy gondolod, nincs miért élned, hiszen előbb-utóbb úgyis meghalsz. Nem mindegy hát, mit viszel véghez az életedben? Nem mindegy, miért élsz?

Jó azoknak, akiknek van okuk élni. Legszívesebben te is olyan lennél, de tudod, hogy nem lehetsz. Többé már nem tudsz okot találni arra, hogy élj. Meg akarsz halni, de nem teszed, mert vannak olyanok, akiknek ezzel fájdalmat okoznál. Ezért csak magányosan ülsz a szobádban, és sírsz. Fogalmad sincs, mit csinálj. Elérkeztél ahhoz a mélyponthoz, ahonnét már nem tudod, hogyan tovább. Már csak a könyvekbe és az írásba tudsz belefeledkezni. Tudod, hogy itt kéne feladni, mégsem teszed. Miattuk, akik szeretnek. Nem akarsz fájdalmat okozni. Megint csak másokra tudsz gondolni, soha nem vagy önző. Csak egyszer, egyetlen egyszer kéne saját magadért cselekedned, és utána soha többé.

Reménykedsz benne, hogy egyszer eljön az a nap is, amikor már nem csak mások érdekeit tartod szem előtt. Amikor nem másokért, hanem magadért akarsz majd élni.

Mérhetetlenül Kegyetlen ~ Boldog új évet... ~

Az év utolsó napja.

Reménykedsz dolgokban, amik még megváltozhatnak. Hiszel benne, hogy nem kell így végetérnie.

Aztán amikor éjfélkor várod őt, hogy megjelenjen, hogy az utolsó és első perceket együtt töltsétek, nem jön el. És innentől tudod, végleg vége.

Nem tudsz örülni a gyerekek sivalkodásának, amikor a tüzijátékokat figyelik, nem tudsz örülni az új évnek, az új kezdetnek. Te csak a múltban élsz. És biztos vagy benne, hogy végleg elveszítetted őt.

Aztán egyszer csak megjelenik valaki, bonbonnal és pezsgővel a kezében. Nem Ő az, de ez most nem is fontos. Mert most végre észreveszed, ki szeret igazán. Aki sosem hagyott egyedül, aki miatt sosem voltál magányos. Ő az, aki az utolsó perc lejártakor vidáman a füledbe suttogja a szavakat:

- Boldog új évet...

Mérhetetlenül Kegyetlen ~ Szükség ~

Tudod, mi az a hiányérzet? Amikor hiányolsz valamit az életedből, ami fontos lenne.

Tudod, mi az a vágyódás? Amikor valakire, vagy valamire vágysz. Lehet szexuálisan vágyni valakire, vagy csak a társaságára... A vágy az vágy.

És tudod mi az a szükség? Amikor valaminek a hiányába egyszerűen belebetegedsz lelkileg, vagy testileg. Szükséged van valamire, valakire. Valakire, aki fontos, aki nélkül nem tudnád elképzelni az életed.

És te mégis eltaszítod magadtól. Folyton azért siránkozol, mert nem akarod őt elveszíteni, nem akarsz szenvedni, de ezt a szenvedést magadnak okozod.

Tudod, hogy nélküle csak félember vagy, mégis elmarod magad mellől. Miért? Miért csinálod ezt, ha szereted?

Magad sem tudod, igaz? Az ösztönöd hajt, hogy sajnálhasd magad, hogy később nagyon megbánhasd a döntéseid. Hogy tanulj a hibákból, amiket elkövettél. De amikor rájössz, hogy ezt már nem tudod visszafordítani, amikor visszaolvasod a leveleket, amiket váltottatok, amikor visszagondolsz, hogy miket tett érted, akkor ráébredsz, hogy túl késő.

És te ebbe belebetegedsz. Mert tudod, hogy a te hibád, te hoztad magadat ilyen helyzetbe, és tudod, hogy ő soha többet nem lehet a tiéd. De neked kell.

Ez a szükség.

Mérhetetlenül Kegyetlen ~A világ apró csodái~

Csodálkoztál már rá valaha a világ csodáira? Vagy csak szűklátókörűen éled az életed, mint akinek senki sem számít? Gyönyörködtél már a reggeli harmatcseppben, mely a fűszál végén függ? Vagy a jégvirágban az ablakodon? A hóban, mely vastag takaróként borul a téli tájra? Volt már olyan, amikor felnőttként nem nyűgként tekintettél eme tüneményekre? Vagy csak elmentél mellette, mondván minden múlandó?

De csak hogy tudd, a te életed is el fog múlni. Ahelyett, hogy a gondokat és a negativitást látnád az életedben, részt vehetnél a csodákban is. A gyerekek nevetése, a kék ég, a vicces formájú felhők... Ezek mind-mind olyan hétköznapi csodák, melyeket nem veszel észre. 

MIÉRT NEM? 

De tudod mit? Nem is ezek azok a dolgok, amiket fontos lenne észrevenni. Tudod, mi az igazán lényeges, ami manapság nem érdekel senkit?

A szeretet.